Rise Against

Manapság, mikor mindenki azon veszekszik hogy egy adott banda most épp punk, emo, vagy éppen hardcore, de már a Ramones-nál többre vágyunk, akkor jön igazán jól egy ilyen Rise Against típusú együttes. Semmi túl súlyos: olyan problémákról énekelnek, melyekkel mind tisztában vagyunk, de nem foglalkozunk velük eléggé (környezetvédelemtől globalizációig), ezzel annak az érzését nyújtva, hogy lázadunk, miközben ugyanott maradunk ahol eddig. És mégis kellemes.

Az együttes 1999-ben alakult Chicagóban. Bár első albumukat saját erőből adták ki, ennek nem voltak különösebb elvi okai, hiszen a második album már a Dreamworks Records-nál jelent meg. Emellett mind a négy bandatag vegetariánus. Furcsa ideológiai egyveleg. A zene maga is egyveleg, de nem furcsa.

Mert mi is jellemzi a zenét? Energikus, pörgős, és elválaszthatatlanul elegyít minden zenei stílust amelyről elmondható ez a két szó, egy alapvetően punk zenét eredményezve (annyira fúziós ez a zene, hogy gyakorlatilag lehetetlen meghatározni, hogy pontosan milyen stilus is, vagy milyen bandák hatottak rá). Kemény, gyors riffek, néhol végletekig egyszerű, máshol szinte Suicidal Tendecies szintű basszustémák, elmaradhatatlan p-beatek és harminckettedekből álló dobbreakek. Ezt a viszonylag átlagos zenét kiemelik a sűrűből a hatalmas, néhol Bad Religion-ra emlékeztető gitárszólók, a fülbemászó refrének és az énekes hangja. Tim McIlrath hangja egyszerűen több szinttel emeli az összhatást. Kissé rekedtes, ahol úgy illik, szenvedő, de a lassú, „szépszámokban" teljesen tiszta, Creedéket lazán felülmúló. Lássuk magát az albumot!

Kicsit furcsa a kezdés. Nem egészen értem, miért kezdtek a Chamber of the Cartridge-dzsel. Nem rossz szám, de teljesen elfelejtjük, amint elkezdődik a következő, az Injection. Az album leghúzósabb száma bárkit levesz a lábáról első hallgatásra, az utolsó refrént már mi is énekeljük:

So give me the drug, keep me alive
Give me what's left of my life
Don't let me go, whooaa!!!!

Hatalmas szám, bármely ellaposodó bulit képes feléleszteni.

Az ezt követő Ready to fall  is nagyon kemény, bár ezt nem annyira a sebességgel, sokkal inkább az ordításokkal és a sötét hangulattal érik el. Picit kilóg az album arculatából (talán emiatt is ez lett ez az első single), de egyébként egy jó, bulis szám, fenntartja az Ijection hangulatát, ami igazán nem semmi.

Ezután a sebesség csökken, a Bricks és az Under the knife  előkészíti az album szerintem legjobb számát. Az eddigi számoknál nem volt semmi különösebb változás a banda zenéjében, csak jobb minőségben csinálták azt, amit eddig. A Prayer of the refugee  viszont új fejeztet nyit mind az albumban, mind a Rise Against zenéjében. Lassan, kissé melankolikusan indít, aztán a hangulat fokozása után egy radikális ritmusváltás után (vagyis nem csak simán megduplázzák a sebességet, hanem mondjuk 150 bpm-ról 170-re ugranak) teljesedik ki a szám. Igazi mesterfogásokat hallhatunk a bandától, bár nincsen benne különleges szóló, a kihívást sokkal inkább az alkotás és a hangulat fenntartása jelenti.

Bár az ezután következő Drones is alapvetően egy jó szám, inkább csak egy levezetése a felspannolt hangulatnak.

Miután átsiklottunk a The approaching curve-ön, ami egy teljesen - legalábbis számomra - érthetetlen dal, elkezdődik az igazi tombolás. Az ezt követő számokban a banda mindent kiad magából, hihetetlen hangulatot produkál az album végéig, és mindezt igazán komoly zenei csavarokkal, ritmusváltásokkal. Egyetlen pihenő a Roadside, melyben egy gyönyörű női vokál is hallható, de a legnagyobb élvezetet mégis Tim hihetetlenül tiszta hangja adja.

Összegzésként elmondhatom, hogy egy jó album, melyben nincsenek olyan hatalmas szólók, mint anno a Siren Song Of The Counter Culture-ben (gondoljunk csak a Paper wings vagy a Dancing for rain szólóira), és talán ideólógiailag nem olyan tiszta mint a Sex Pistols, de mindenképpen egy kellemes kikapcsolódást, feltöltődést biztosító album, melyet semmiképp nem egyhelyben ücsörögve, hanem csakis pörögve fogunk hallgatni